A verseny napja és a
nyaralás kezdete
Vasárnap délelőtt van már és mindenki lázasan készül a
versenyre. Casey szerezte meg a polet, míg mellőle Valentino és Nicky fog
indulni. Toni a tizedik helyet szerezte meg, míg Loris a tizenegyediket.
Egyedül sétálgatok a paddockban a digitális fényképezőmmel, amikor mellém
szegődött a Nicky.
- Szia kis lány.-mosolygott rám kedvesen.
- Szia. Hogy vagy? Tegnap szépen mentél.
- Ezt bóknak veszem.
- Annak szántam. Pedrosa haza ment?
- Aha… Nem tudom, hogyan gondolta az indulást. Ilyen sérülés
mellett Costa doktor se engedte volna indulni…-csóválta a fejét és ezaz egész
olyan volt, mint ha magában beszélt volna. Nem bírtam tovább és nevetni
kezdtem.- Bocsi hülye szokásom.
- Aranyos volt.
- Mi jót csinálsz?-mutatott a gépre. Mosolyogva nyújtottam
át az említett dolgott és figyeltem az arcát. Pár perc múlva elismerő vigyor
jelent meg az arcán.- Ezeket te csináltad?
- Igen.
- Nagyon profi munka. Tükrözi, hogy mi a lényeg…A lényeg a
száguldás és a kitartás.
- Csak szórakozok. Nem is olyan profi.
- Rendben. Nem vitatkozok veled.-emelte fel a kezét
mentegetőzve.
Ő talán az egyik legjobb fej ember a MotoGp-sek közül
akikkel dumálni szoktam, de persze ott van Toni is. A nap további részében is
fotóztam, de amikor elérkezett a verseny a Suzuki garázsában húztam meg magamat.
Tudtam, hogy Vale bácsi mindent meg fog tenni, hogy ne szakadjon le az ausztrál
társától, mert akkor elveszti az esélyt a győzelemre. A rajt nagyon dinamikusra
sikeredet és Vale már az első kanyarban legyűrte Nicky-t. Ami ezek után
következet szörnyű volt…Szív infartus közeli állapotba kerültem. Kanyarról
kanyarra más volt a helyzett. Centik választották el egymástól Caseyt és a
fogadott nagybátyámat. Valentino a dugóhúzóban kicsit szélesebbre vette az ívet
és a kerékvetőn kivülre került. Éppen vissza tudott úgy térni a pályára, hogy a
Ducatist nem ütötte ki. Casey azonban nyolc körrel a vége előtt hibázott az
utolsó kanyarban. Kiszaladt a bukótérbe és elvesztette az egyensúlyát, aminek
az lett a következménye, hogy elfektette a gépét. A következő pillanatban
Adrianat mutatták, akinek egy arc izma se rezdült. Nem tudom, hogy bírja ki de
én gyenge vagyok ehez. Végül a versenyt Valentino nyerte, Casey és Chris
Vermeulen előtt. Nicky ötödik lett, Toni hetedik, míg keresztapu megszerezte az
utolsó pontszerző helyet.
A futam végeztélve a boksz utca falán ücsörögtem és
gondolkoztam. Azt hiszem, én nem bírnám ki Alvaro mellett úgy, hogy szimpla
kívül álló lennék. Túlságosan aggódnék érte, és így nem tudnám teljes szívemből
szeretni.
- Szia Kicsim. Jól vagy?-huppant le mellém, és szemügyre
vette az arcomat.
- Én ezt nagyon nem bírom.-makogtam értetlenül.
- Mit?
- A szimpla versenynézést. A szívem a torkomban
dobogott…-magyaráztam, de nem tudtam befejezni, mert Bati megcsókolt.
- Maradj inkább a versenyzésnél.
- Az lesz.
Pár nappal később már Görögországban voltunk. Az én
kocsimmal mentünk és felváltva vezettünk. Most éppen én ültem a volán mögött és
Alvaro elaludt az anyós ülésen. Nem sokára elérjük Thessaloniki-t így éppen
hajnalban. Itt pillanthatjuk meg először a tengert. A zene hallkan duruzsolt a
rádióban. Az úton rajtunk kívül egy autó tartózkodott de az is tisztes
távolságban. Így egy kicsit elgondolkoztam…
Legutoljára 14 évesen jártam erre. Anya kitalálta, hogy ez
lesz a kikapcsolódásom a női Európa- bajnoki címért cserében. Olszok voltunk és
hiába van az országunknak tenger partja ez sokkal inkább meg fogot. Azonban van
egy rossz élményem is…Bele léptem egy tengeri sünbe és a lábam begyulladt.
Azért semmi se lehet tökéletes.Alvaro morgására lettem figyelmes. Felébredt.
- Szia.-köszöntem neki mosolyogva.
- Hol vagyunk?-érdeklődött rekedtes hangon.
- Thessaloniki-nél. Nem sokára láthatod a tengert.- mutattam
az irányt amerre figyelnie kell. Két perccel később megpillantottuk az azur kék
színű csodát.
- Szeretlek Amy.
- Tudom. –mosolyogtam rá.
Innen még körülbelül három óra a Sarti nevezetű falucska.
Fél lábon is kibírjuk. Én vezettem végig ezt a maradék időt is, mert nem voltam
hajlandó átadni a volánt Batinak semmi pénzért se. A kilóméterek csak fogytak és
még mindig nem értük el a célunkat. Már kezdtem félni, hogy eltévedtünk.
Azonban egy kanyar után elő tűnt a városka.
- Ott van.-vísitottam fel egy kicsit hangosabban, amitől
szívbajt hoztam a barátomra.
- Csss. Nem vagyok süket.
- Bocsika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése