6. fejezet

Segítség az ami a legfontosabb!

Több mint egy hete tértem haza Katarból. Pár napig a hétvége fáradalmait pihentem ki, utána pedig az adatokat bújtam. Nem tudtam rájönni, hogy mitől voltam lassú. Azonban rájöttem hülye vagyok az ilyen dolgokhoz. Hétfőn eldöntöttem, hogy végre kimegyek Tigrisszemmel a helyi pályára kicsit lovagolni.  Miután átöltöztem a lovagló cuccba felnyergeltem. Vidáman nyerített fel.

- Nyugi mindjárt megyünk.- simogattam meg az orrát. Kezembe vettem a gyeplőt és elindultunk kifelé. A bejáratnál egy szőke kislány állt előttem. Egyedül volt és óriási szemekkel pillogott rám. Leguggoltam elé, hogy ne kelljen felnéznie rám.

- Kislány hol hagytad a szüleidet?- nem válaszolt. Nem tudtam eldönteni, hogy most nem érti amit mondok vagy ennyire megrémítettem. Nagy meglepetésemre jelbeszéddel kezdett elkommunikálni. –Sajnálom, de nem értem.

Ekkor azonban újabb lépteket hallottam meg és ahogy megfordultam egy férfival találtam magam szembe. Magas, izmos és baromi jó képű. Nagyot nyeltem hírtelen.

- Azt gondoltam. Carmen nem beszél. Csak jelbeszéddel tudja megértetni magát.- magyarázta kedvesen.

- Sajnálom.- motyogtam zavartan.

- Ő így születtet. Azért foglalkozzunk vele és a társaival, hogy ne érezzék magukat kirekesztettnek. Azonban sajnos nem sokáig működik majd ez a program.- fejezte be miközben felültette a lányt a lóra.

- De miért?

- Nem kapunk támogatást. Két évig tudtam finanszírozni a kiadásokat a saját pénzemből, de most már sajnos nem megy. Abba kell hagynom. Amitől viszont a szívem szakad meg, hogy nem csak Carmen az egyetlen gyerek akivel foglalkozzunk. Több, mint ötvenen vannak és csalódást kell okoznom nekik.- fejezte be a beszédet. Én mind végig a lányt figyeltem. Mosolygott, simogatta a lovat és élvezte az egészet.

- Mi lenne ha támogatnám önöket?

- Nem kérhetek öntől ilyet kedves…- elhallgatott, mivel rájött, hogy nem mutatkoztunk be egymásnak.

- Amy. Amy Corsi a nevem.- nyújtottam kezet felé. A másik kezemen Tigrisszem rántott, hogy őt is mutassam be.- Ja és ez a drága Tigrisszem.

- Marco Zanetti vagyok. Ismerős nekem valahonnan.- bizonygatta magának igaz elég hangosra sikeredett. Mivel nem volt kedvem magyarázkodni, hogy ki is vagyok folytattam a beszélgetést.

- Gyerekekért bármit megteszek.

- Komolyan gondolja?- nézett rám hitetlenkedve Marco. A barna szemei az arcomat fürkészték.

- Igen.- válaszoltam ellenmondást nem tűrő hangon.- Készítse elő a papírokat, amik szükségesek, mert át szeretném nézni. Azonbna csak két hét múlva tudok pontos választ adni, mivel egy ideig nem leszek az országban. Magának megfelel ez így?

- Természetesen. Mi lenne ha tegeződnénk?- érdeklődött vigyorogva. Két gödröcske jelent meg az arcán.

- Benne vagyok.

- De szerintem nem azért jöttél, hogy itt ácsorogj velünk. ÉS ha jól látom Tigrisszem is ideges.- igaza volt, mert toporgott össze-vissza a ló. Felvettem a sisakot és a szemüveget, majd a segítségével felültem a lóra.

- Később akkor jövök a papírokért.- jelentettem be, majd elindultam. Egy kört a pályán csak sétálva tettük meg.  Másodikban már gyorsultunk egy kicsit. Azonban éreztem, hogy vágtázni akar. Akkor hát legyen gyerek napja. Felvettem azt a pózt, amit a zsokék szoktak a lovon és rajt. Két kört mentünk és amikor lassítottunk azt hittem szét vett az a pezsgés ami ilyenkor a testemet átjárja. A légzésem szapora és legszívesebben ordítanék. Lepattantam Tigrisszemről és megsimogattam az orrát.

- Ezt megérdemelted. Iszok és mehetünk tovább. –igaz most már csak sétálni. Bele kortyoltam az ásványvizembe amikor megszólalt a mobilom. Kijelzőre pillantva láttam meg, hogy Mattia sms-t küldött.

 „ Szia Kislány! Csak szólok, hogy csütörtök délután kötelező megjelenésed lesz egy bemutatón. Tánccipődet ne felejtsd otthon. Puszi!”

Francokat. Tudtam, hogy lesz valami kötelességem, de azt hittem más. Tuti megüzletelt valakivel, hogy én menjek táncolni. Ezért még kap. Délután fejeztem be csak a lovaglást. Elindultunk az istállóba, amikor megjelent Marco és Carmen.

- Sziasztok.- köszöntem nekik és elkezdtem levenni a nyergett.

- Carmen mondani szeretne neked valamit.- mosolygott a férfi, majd a kislányra pillantottam. A jeleket mutatta, majd Marco fordított.- Azt mondja, hogy nagyon szépen lovagolsz és szép a hajad.

Azt hittem elsírom magam. Leguggoltam és kinyújtottam a két karomat. Próba képen hát, ha megölel a lányka. Odaszaladt és megölelt tényleg. Még egy puszit is kaptam.

- Hagyunk had fejezd be a munkád.- fogta meg Marco a lányka kezét.- Ráadásul már várják a szülei is.

- Kérhetek egy óriási szívességet?- kiáltottam utána.

- Mi lenne az?

- Tanítsd meg nekem is ezt a jelbeszédet.

- Rendben. Akkor holnap itt találkozzunk. Szia.

Ezt a pár napot amíg nem kellett Jerezbe utaznom a pályán töltöttem. Tanultam a jelbeszédet, foglalkoztam a gyerekekkel. Kijelenthetem n is boldog voltam velük. De elérkezett az a nap is amikor indulnom kellett. Lorissal feltétlenül beszélnem kell, hogy támogasson egy kicsit. Hiába kapok fizetést egyedül nem tudom megmenti a programot. Szerda este érkeztem meg a szálódánkba hulla fáradtan. Így marad csütörtökre a találkozás a keresztapámmal.

A csütörtök délelőttöm a későbbi programom miatt elég zsúfolt volt. Sajtótájékoztatók, mérnöki beszélgetések, pálya bejárás. Közben beszéltem Tonival is, hogy együtt megyünk majd táncolni. Csak még neki is van egy megbeszélése. A napsütés csábító hatással volt rám. A boxba kijövő rész mellett van egy füves placc. Igaz a pálya terültén van, de kisétáltam oda és lefeküdtem a hasra. Előszedtem a papírjaimat amit majd bemutatok Lorisnak és átolvastam újra. Alig fél órával később valaki lehuppant mellém. Oldalra fordítottam a fejem és rájöhettem, hogy Alvaro az. Ő hanyatt fekszik és az egyik karját mellém rakta.

- Szia.- köszöntem neki, miközben a papírokat raktam vissza a mappába.

- Látom kibírtad a szünetet…nélkülem.- nevette el magát.

- Tudod! Nagyon nehéz volt.- próbáltam komoly lenni, de mellette lehetetlen.

- Mik ezek?- kérdezte a papírokra mutatva.

- Szerződés. Beteg gyerekeken szeretnék segíteni, csak nincs elég pénzem.- szomorodtam el és a karjára pillantottam. Amelyik előttem volt azon viselte a tetoválását. Római számokból álló tizenkilences.

- Ez nemes gesztus.- tűrte a fülem mögé az egyik kósza hajtincsemet.

- Tudom. Ezért teszem.- az ujjaim elindultak a kezén. Először a tenyerét simogattam végig, majd végig csúsztattam az ujjamat a csuklóján és végül a tetkóján. A pillanatok megfagytak köztünk. Mire észbe kaptam már nem hanyatt feküdt hanem az oldalán. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Már hajoltam, hogy megcsókolom, de ekkor zavart krákogásra lettünk figyelmesek. Szegény Toni volt az áldozat aki arra várt, hogy mikor vesszük észre. Felpattantam és megpróbáltam minél messzebb lépni Alvarotól.

- Sajnálom, ha megzavartam valamit.- hadarta Toni. – Azonban indulnunk kellene.

- Tudom. – vörösödtem el. Végül is erőt vettem magamon és megpusziltam Alvarot. Szimpla puszi volt az arcára.- Később találkozzunk.

Egész úton szótlanul vezettem. Kínos pillanatok ezek. Toni szintén így érezheti magát, mivel az ajtón dobol. Ránéztem és erőt vettem magamon.

- Nem a te hibád.

- Mi is?- nézett rám értetlenül.

- Ne érezd magad feszéjezve. Mi voltunk felelőtlenek.

- Rendben.

- Azonban mennyit láttál az egészből?- érdeklődtem kíváncsian.

- Szerintem mindent. Simogatást is.

- Bocs.- ismét elvörösödtem.

Azonban ő már rég nem haragszik rám. Az egész táncbemutatón rengeteget nevettünk. De főleg akkor amikor nekünk kellett volna kamatoztatnunk a tudásunkat. Szegény Sergio párszor rálépett a párja lábára, Toni már majd nem megfulladt a röhögéstől. Ilyen rendezvényekre szívesen jövök.