4. fejezet

Bonyolódnak a dolgok

A fura cselekedeteim után pocsékul sikerült az első időmérőm. 13. lettem, bár a csapat meg volt elégedve ezzel. Én viszont nem.  Mattia a nyolcadik lett akkor tudnék jobbat is. Szó nélkül visszamentem a szálódába mivel nem volt kedvem magyarázkodni, hogy mi is a gondom. Gyors zuhanyzás után ágyba is bújtam. Reggel kilenc órakor ébredtem fel. Ilyenkor még mindenki alszik alapon felöltöztem és elindultam várost nézni.  Különböző áruházakban lyukadtam ki anélkül, hogy vásároltam is volna valamit. Utolsó bevásárló központ ahol jártam elég különleges volt. Jégpálya van a közepén. Tegyük hozzá március van. Csodálkozva és irigykedve figyeltem a pályán korcsolyázókat.  Egyszer szerettem volna görkorcsolyázni, de fél óra múlva már a balesetin csücsültem fájós bokával. Azóta elment a kedvem az összes próbálkozástól.

- Csak nem korcsolyázni szeretnél?- szólalt meg mellettem valaki. Alvaro támaszkodik lezserül a korlátnak. Szponzori felsőt és farmer nadrágot viselt.

- Szeretnék én ha tudnék.- mosolyogtam rá.

- Megtanítsalak?- nyújtotta felém a kezét. Bátortalanul néztem rá.

- Spanyol vagy.- nem éppen valami értelmes válasz. De ezt bírtam kinyögni.

- És ez baj?- még nagyobb vigyor jelent meg az arcán.

- Nem, dehogy. Csak nem éppen a hideg övezetből származol.- ez se lett értelmesebb mondat. Úgy látszik ha vele vagyok teljesen megbolondulok. Vagy legalább is hülyeségeket beszélek.

- De te se. Nos jössz? –megint felém nyújtotta a kezét.- Nem engedem, hogy összetörd magad.

- Biztos?

- Biztos. A pályán harcoljunk majd holnap.- megfogtam a kezét.

- Csak ne hogy megbánd.- figyelmeztettem.

- Mit is?

- Azt, hogy nem törtél össze.- feleltem tök komolyan, de végül elnevettük magunkat. Kértünk két pár korcsolyát majd nagy nehezen a pályára evickéltünk. Életemben nem féltem még, mint most. Nem akartam elengedni a korlátott. Alvaro vígan csúszkált oda- vissza előttem.

- Így nem sokra mész. Enged el.

- Ha elengedem attól félek azonnal fenékre esek.- morogtam és elkezdtem totyogni.

- De ha meg se próbálod…

- Adj három másodpercet.- nyújtottam ki a kezem, hogy ne jöjjön közelebb. Engedelmeskedett. Mire elszámoltam háromig, elengedtem a korlátott és a két lábam automatikusan elindult a saját útjukra. Alvaro viszont résen volt és elkapott.

- Majdnem. Most óvatosan megtesszük az első lépéseket.

Egészen rendes volt, ráadásul jó tanárnak bizonyult. Fél óra alatt eljutottunk odáig, hogy csak az egyik kezemet fogta. Kijelenthetem gyorsan tanultam.

- Lehetek tapintatlan?

- Mire gondolsz?- kérdeztem újra miközben a lábamra figyeltem. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy úgy viselkednek ahogy én szeretném.

- Hogy kerültél Lorishoz? Annyit mondtál, hogy a keresztapád meg minden, de azt nem, hogy miért ők nevelnek téged? – kicsit meglepődtem a kérdéstől, amit úgy tudattam, hogy majdnem elestem. –Óvatosabban.

- Jól vagyok. 17 éves koromban elveszettem a szüleimet. Autóbalesetben, egyedül én úsztam meg egy-két horzsolással.- elhallgattam miközben tovább csúszkáltunk.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. Az enyém se. A sors akarta így…-kicsit elcsuklott a hangom. Mire észbe kaptam szembe fordított magával. Az egyik kezével az enyémet fogta, míg a másik a derekamnál volt. Egy pillanatig elengedte a kezemet, mert kisimította a hajamat az arcomból. Felnéztem rá és a kék szemekből megértést tudtam kiolvasni.

- Barátkozni szeretnék veled.

- Szerinted most mit csinálunk?- mosolyogtam.

- Barátkozzunk.- vigyorgott. Ami viszont eltűnt nem zavar a közelsége. Sőt! Talán élvezem is. Rá pillantott az órámra.- Szerintem lassan vissza kellene térnünk a csapatainkhoz. Mivel 18:15-kor kezdődnek az edzéseink.

- Mennyi az idő?- pillantottam a karjára.

- 16:20. Nos Amy, ennyi volt mára a gyerek nap.- puszit nyomott a homlokomra és segítetett lemászni a pályáról. Külön-külön tértük vissza a szobáinkhoz. Gyors zuhanyzás és pakolás után elindultam a pályára. Kapásból már az overálomba bújtam és úgy sétálgattam a kamionok közt. Adtam pár interjút, részt vettem pár fotózáson. Az idő már 17:45 fele járt és a csapatomhoz indultam vissza, amikor Hector jött velem szembe.

- Szia.- köszöntem neki kedvesen, de ő olyan csúnyán nézett rám, hogy az lassan fáj. Ráadásul nem is köszönt.- Valami baj van?

- Talán.- válaszolta röviden.

- Nem vagyok gondolatolvasó, így kifejtenéd bővebben?- tettem csípőre a kezemet. Közelebb lépett hozzám.

- Tényleg nem tudod?- Kérdezte maró gúnnyal a hangjában.- Tegnap a tetteid után faképpen hagysz. Ez még érthető is lenne.  Azonban miután lemondtad az ebédet ma mit látok? Bautistával összesimulva ácsorogtok egy jégpályán. - közbe akartam szólni, de megelőzött.- Ne hogy azt mond, hogy nem ti voltatok. Elég feltűnő a piros és a kék szponzori felső.

- Meg se hallgatsz…

- Nem, mert nem érdekel.- ezzel már egyedül is hagyott a  beton placcon. Sokan mondták már, de most nekem is bebizonyította, hogy makacs és önfejű. Azonban most már a második szabadedzésemre kell koncentrálnom. Ami végül egész jól sikerült. 5-dik helyen zártam az egy órás gyakorlás után. Bele bújtam a kabátomba és Mattiaval sétáltunk át a kamionhoz amikor megjelent Vale bácsi. Szó nélkül megölelt.

- Gratulálok. –egy laza mozdulattal összeborzolta a hajamat. Vigyorogva söpörtem ki a kósza tincseket az arcomból.

- Ez még csak egy szabadedzés volt. Nagyobb falat lesz az időmérő ahol most még a 13.dik helyen állok.

- Tudsz javítani kicsi Amy.

- Köszi a biztatást. Neked is sok sikert és kérlek ne intézd el Pedrosát.

- Nem is találkoztál még vele.- nevetett.

- De még szeretnék. Most mennem kell. Holnap találkozzunk?

- Igen és kérlek beszélj Lorissal. Teljesen össze van törve.

- Rendben. De most mennem kell az értekezletre. –bólintott és tovább állt. Egyet utálok csak a dolgokban ez a rengeteg megbeszélés. De néha azonban érthető, de most nem akarok semmit se változtatni a motoron. Tökéletes így elsőre. Unalom a tető fokára hágott és szépen észre vétlenül előszedtem a mobilomat. Elkezdtem játszani. Pontosabban teniszt játszottam. Én leszek az új Roger Federer, bár ki tudja. Néha benyögtem egy ah-át, egy igent és egy szerintem is így van-ot és kész. Amikor végeztünk Mattia azonnal a nyomomba szegődött.

- Kicsit feltűnő volt.

- Mi?- adtam a hülyét rendesen azonban rájöttem, hogy felesleges.

- Én is csináltam már ezt. Nem te vagy az első.

Mivel csak 22 után ülünk újra motorra visszamentem a pihenőmbe. Ledőltem az ágyra és azon kezdtem el gondolkozni, hogy miként kérjek bocsánatot Loristól. Azonban semmire se jutottam. Ez viszont nagyon bosszantott. Kicsit aludtam is még, de fitt voltam az időmérőre. Elszántan mentem vissza a boxba, bizonyítani akartam. 13. helytől tudok én jobbat is. 45 perc állt a rendelkezésemre. Ügyesen használtam ki minden lehetőséget a pályán. Egyedül is gyors voltam. Egyszer előttem termett egy piros-fehér pöttyös motor. A feliratból rögtön tudtam, hogy Hector. Nem akadályozott, de nem is engedett el. Rájöttem, hogy ezzel akart nekem keresztbe tenni. Azonban egy rövidebb fék távval áthidaltam ezt a problémát. Egyszer se néztem a kivetítőre csak mentem. Amikor a leintés után visszatértem a csapathoz mindenki ölelgetett.

- Hanyadik lettem?- hajtottam fel a sisak rostélyt.

- Hetedik. Mattia ötödik. Köszönjük.