25. fejezet

Fájdalom és szenvedés

Már vasárnap reggel van. A bemelegítő edzést nem rég fejeztük be így volt időm kijönni a parkolóba Marcohoz. Szegény fiú nem akart zavarni a verseny hétvégén, de van egy bejelenteni valója ami nem tűr halasztást.

- Mond még egyszer.- kértem alig halhatóan.

- Nem emelnek vádat a férfi ellen kóros elmeállapot miatt.- ismételte meg nyugodtan. Szerintem amikor megtudta ezt a hírt nem volt ilyen higgadt. Leroskadtam a földre és az agyam zakatolt.

- A férfi bevallota, hogy direkt csinálta. Mindent direkt csinált. Ezért hülye?

- Nyugalom Amy. Nem azért mondtam el, hogy most emiatt ne tudj koncentrálni. Nem akarom, hogy összetörd magad. Most inkább megyek is.  

Egyedül hagyott és így vissza kellett mennem a csapatomhoz ahova legkevésbé vágytam a jelen pillanatban. Most a 125-ös mezőny rajtja se érdekelt inkább be zárkóztam a pihenő szobámba és zenét hallgattam jó hangosan. Célom az volt, hogy kizárjam a dühítő gondolatokat a fejemből, de nem sikerült. 11 óra előtt pár perccel teljes menet felszerelésemben érkeztem meg a garázsba. Mattia is készülődött már.

- Sok szerencsét.- szólalt meg.

- Neked is.- feleltem egy halvány mosollyal az arcomon.

Most sikerült megvernem az edzésen. A nyolcadik helyről rajtolok, míg ő a kilencedik. Azt nagyon bírom benne, hogy nem zavarja ha előtte vagyok. Pedig sokaknak elég fusztráló érzés ha egy nő elveri. Neki nem. Ráadásul, ha úgy van nagyon sokat segít.

A rajtrácson külön kérésemre Ingrid tartotta nekem az ernyőt. Lorisnak sose teszi meg ezt a szívességet, de nekem igen. Ingrid nagyon jól látta rajtam, hogy baj van. Nem néztem inkább rá, csak a sisakomat figyeltem. A vonalak elég kesze kúszák, ahogy az életem is.

- Amy…-piszkált meg Ingrid.

- Hmm?-néztem fel és teljesen ledöbbentem. Brad Pitt állt velem szemben a nevelt fiával. Ilyen meglepetés még sose ért. Az állam az aszfalton kötött ki és elég értelmes képet vághattam.

- Csak sok sikert szeretnék kívánni.- nyújtott kezet.

- Köszönöm.- fogadtam el a gesztust, de éreztem, hogy elvörösödtem. Remek még zavarba is jöttem. Ez cseppet égő.

- Őszintén megvallva csak most tudtam meg, hogy ön egy…

- Nő?- segítettem ki, mire Ingrid kuncogva hátat fordított nekünk.

- Igen.- válaszolt a filmsztár.

- Semmi baj. Már megszoktam.- vontam vállat. Brad Pittt kínosan megvakarta a fejét és ekkor lépet színre Madox( azt hiszem így hívják a kis kölyköt).

- A néni is versenyző?- nos Ingrid már fetrengett a röhögéstől. Na jó nem szó szerint, de a feje hasonlóan vörös, mint Casey felsője a távolban. Na ilyet még nem értem meg. Nem néniztek le még sose.

- Igen versenyző vagyok.-feleltem kedvesen.

- Gyere Madox menjünk, mert mindjárt indul a verseny.

Igen tényleg indult a verseny és azt se tudtam, hogy hol vagyok. A rajtom elég jól sikerült és feltudtam ugrani az ötödik helyre. Előttem Alex Debon haladt, míg mögöttem Manuel Poggali. Próbáltam legyűrni a spanyolt, de nem sikerült. Így jobbnak láttam azt, hogy ha kivárok.  Alig öt körrel később egy piros overálos emberkét pillantottam meg a kavicságyban. A motorja szanaszét volt törve, de legalább a versenyző rendben volt mivel sétált. Igen ez volt Alvaro. A következő kanyart elbambultam és a külső ívre sodródtam. Nem sok hiányzott, hogy úgy járjak, mint a barátom, de csak egy helyet vesztettem. Alig három körrel később tudtam olyan pozícióba kerülni, hogy megelőzzem a volt világbajnokot. Poggali kicsit szélesebben vette a kanyart, míg én szűken a rázó kő mentén el tudtam fordulni. Negyedik vagyok. Csúcs. Debont elég hamar beértem, de az ő motorja gyorsabb volt az egyenesben és sajnos a célegyenes elég hosszú. Nekem nincs más választásom, mint a technikás részen próbálkozni. Sajnos nem sikerült és a körök teltek. Utolsó előtti körbe léptünk és közvetlenül  Hector és Simoncelli mögött haladtunk. Nagyon jól letudtam venni, hogy a spanyol előzni próbál minden hol. Ez a 100-dik versenye és egy győzelem lenne a legjobb. Utolsó kanyarba fordultunk be amikor számomra ismét fájdalmas dolgot láttam. Hector egy iszonyatos nagyot bukott, mert össze ért a honfitársammal. Ez nem igazság. Így harmadikként intett le a kockás zászló Simoncelli és Debon mögött. A levezető körben integettem a szurkolóknak akik állva tapsoltak. A parc fermében a csapatom tombolt. A szerelők ölelgettek és kiabáltak. Talán jobban örültek a helyezésemnek, mint én magam. Ingrid várt rám a korlátnál.

- Gratulálok.

- Én nem így akartam. Nem.-feleltem miközben levettem a sisakomat. Pár hajtincsem kicsúszott a copfból, de így is jobban nézek ki mint szegény Hector.

- Mit nem akartál?

- Úgy dobogóra kerülni, hogy valaki elesik előttem. Élvezettel akartam. Most csak keserűség uralkodik a lelkemben.

Kénytelen voltam egyedül hagyni keresztanyut, mert interjút kell adni, a spanyol tv-nek. Ez ilyenkor kötelező és én végig hazudtam. Elmagyaráztam mennyire örülök az eredménynek és élveztem a versenyt, de ez hazugság.

- Köszönöm.-biccentett a riporter a beszélgetésünk végén. Indulni készültem amikor elcsíptem egy mondatott Marcotól.

- Hector volt a hibás, mert túl közel jött hozzám.

Dúlva fúlva mentem oda Mattiahoz aki éppen rám várt. Megölelt, de látta rajtam, hogy gond van. Nem tudtam semmit se mondani neki, mert indulnunk kellett a dobogóra. Pár perces ünneplés volt az egész, de az egésztől hányingerem volt. Mindenki Simoncellit ünnepelte amikor nem jogos az egész. Nem és kész.

Ez után következett a hivatalos sajtótájékoztató ahol a helyezéseink szerint kérdeztek ki. Én voltam az utolsó. Leültem és megkaptam az első kérdésemet.

- Azt mindenki nagyon jól tudja, hogy kemény napok állnak mögötted, de most még is sikerült. Mit érzel most, hogy hazai versenyeden felállhattál a dobogóra?

- Igen nehéz napok állnak mögöttem, de ami biztos nem örülök szívemből ennek a helyezésnek. Sokak úgy hiszik, hogy a versenyzők közt nincs barátság. Ki kell ábrándítsam őket. Van! A verseny folyamán sokszor láttam ahogy Hector próbálkozik. Az ellenfele nem reagált rá semmit, de pont az utolsó körben húzta rá a gépet. Az én szívemben Hector Barbera a győztes. Köszönöm.

Egyszerűen elsétáltam a sajtószobából. Ezért a kirohanásomért kapni fogok a csapattól, de nem érdekel. A pihenő szobámba mentem ahol próbáltam kiszabadulni a ruha fogságából. Nem sikerült. Nagyot sóhajtottam és a szememből kicsordult az első könnycsepp. A lábaimból eltűnt az erő és összeroskadtam. Eluralkodott rajtam. Egy hetet kibírtam sírás nélkül.

- Sírd ki magad.-ölelt át Mattia.

- Minden az én hibám.-hüppögtem miközben az arcomat a mellkasához nyomtam.

- Az Élet kegyetlen veled, de minden rendbe jön.- szorított védelmezően magához egy puszi társaságában.