21. fejezet

Nem várt esemény

Május 25-e van és négy nap múlva kezdődik a hazai versenyhétvégém. Nagyon várom, már mivel elég pocsék véleményeket olvastam a teljesítményemről. Igen egyet értek azzal, hogy  nem szerepeltem valami jól, de azért nem kell azt mondani, hogy csak azért vagyok itt mert Loris a keresztapám. Alvaro megkért, hogy ne fogalakozzak vele, mert ettől csak felhúzom magam. Igaza van, de még is folyamatosan ezen kattog az agyam. Most azonban főzni próbálok, Alvaro pedig vásárolni van. Holnap Carmen nálunk lesz és kitaláltuk, hogy elvisszük kirándulni.

- Amy!-kiabálta a barátom, ahogy belépet az ajtón.

- Konyhában vagyok.- de már ott is volt mellettem. Dühösnek tűnt majd levágott elém egy újságot.- Baj van?

-  Azt hiszem kiakarnak csinálni téged.- csapott az asztalra, majd rám nézett. Ezt már nekem is látnom kell. Először a tartalomjegyzékhez lapoztam ahol a nevem mellett, megpillanthattam a 35-ös oldalszámot. Odalapozva teljesen ledöbbentem. A szalagcím ez volt: Amy Corsi  a pályán kívüli próbálkozása!

Elkezdtem olvasni a cikket. Szóba hoztak Mattiaval, Hector Barberaval, Tonival, Nickyvel és még Vale bácsival is. Ez kész nevetséges. Ezek elmebeteg őrültek. Még szerencse, hogy Caseyvel nem hoznak hírbe. Várj bocsi ez is megtörtént, de csak annyi van itt, hogy szoros barátság van köztünk. Nos ez igaz és ez vonatkozik a többiekre is.

- Rohadékok.- mérgelődtem hangosan. Alvaro sejtette, hogy ez lesz a reakcióm. Neki támaszkodtam a pultnak a két kezemmel, és gondolkozni kezdtem. Ez a fickó tényleg  ki akar csinálni, mivel ő akart keresztbe tenni nekem Estorilban. Bati odalépet hozzám és átölelt.

- Minden rendben lesz.

- Remélem. –próbálkoztam egy gyenge mosolyt összehozni, de szerintem kevés sikerrel.

- Nem muszáj holnap kirándulni menni…

- De! Carmen már nagyon várja ezt a napot.- hadartam. Igen a kislánynak fontos lesz a holnapi nap. Legalább mi is kikapcsolódunk. Reggel egy nagy táskával indultunk el lovas pályára. Innen fogunk indulni, természetesen lóval. Alvaro elég hamar legyőzte a félelmét és hat napja, mióta itt van velem meg is tanult lovagolni. Amúgy meg ha valamilyen probléma van, itt vagyok én és segítek. Marco elő vezette nekünk Tigrisszemet és Avitárt. Avitár a legmegbízhatóbb kanca az istállóban. A gyerekeket is vele szoktuk kivinni galoppozni.

- Ha kellek, csak csörgess meg.- búcsúzott el tőlem Marco, majd Carmennek is elmutogatta azt, hogy „Vigyázzon magára és ne rosszalkodjon!”. Kislány bólintott majd elhelyezkedett a nyeregben, hogy mind a ketten kényelmesen elférjünk. A pályától nem messze van egy mező egy kis patakkal és odamegyünk. Carmen-nek nagyon tetszet az, hogy velünk lehet. Folyamatosan mosolygott és a környéket kémlelte.

- Amy?- szólalt meg Alvaro mellett.

- Baj van?

- Nem. Csak azt akarom mondani aranyosak vagytok.- vigyorgott. Ilyenkor a szívem gyorsabban ver. Annyira szeretni való és annyira jó, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok.  Kicsit macerás, őrült és makacs. Mondjuk rá is igaz az, hogy őrült. Persze jó értelemben.  Fél órával később pedig már a mező közepén ültünk a pléden. Carmen pedig virágokat szedett.

- Olyan, mint ha a tesód lenne? Igaz?- dőlt el félig és én így oda tudtam mellé feküdni.

- Azt hiszem igen.  Hiába született meg Lorisnak és Ingridnek a kisfia csak pici még és nem tudok úgy foglalkozni vele, mint Carmennel. Az se zavar, hogy jelbeszéddel kommunikálunk.- elhallgattam és inkább figyeltem a lányt. Egyik kezében ott volt a virágcsokor és most valamit nagyon figyelt. Talán egy pillangót vagy valamit. Alvaro eközben a hajamat piszkálta.

- Még mindig az újságcikken gondolkozol?- szólalt meg halkan.

- Nem.- vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Hazudsz. - pöckölte meg az orromat.

- Egy kicsit idegesít, hogy ilyet gondolnak rólam. Nem vagyok egy ribanc, hogy csak azért vagyok itt mert mindenkivel ágyba bújtam. – háborodtam fel. Szerencsétlenkedésemre még Carmen is meghallotta és összerezzent. Nem akartam. Attól, hogy néma és jelbeszéddel kommunikált mindent ért. Így ezt is.

- Nyugalom Picúr.- simogatta meg az arcomat.- Mugelloban mindent elintézünk.

- Nem akarlak bele keverni.

- Elvileg a barátod vagyok, aki kitart melletted jóban rosszban.- egy aprócska csókot lehet az ajkaimra.

- A házasság még messze van.- nevettem el magam és hagytam, hogy szorosan magához öleljen.

Játszottunk és ezzel külön boldogság volt Carmen számára. Délután négy óra fele indultunk vissza. Ennél jobb kikapcsolódást nem is találhattunk volna. A nap végére már majd nem el is felejtettem a gondjaimat. Az istálló udvarában már várt minket Marco és Carmen édesanyja Rosalie. Egyedül neveli a beteg lányát így még nagyobb örömmel segítek neki. Fél óra csevely után indultunk haza ketten Batival. Ő vezetet miközben és én az anyós ülésen pihentem. Pontosabban őt figyeltem. Akkor vette csak észre, amikor leparkoltunk a feljárón.

- Mi az?- somolygott és kivette a kulcsot a gyújtásból.

- Semmi.- feleltem szórakozottan.

- Nem hiszem el. – válaszolta, de én már rég kiszálltam a kocsiból.

- Az a te dolgod.- kinyitottam a ház ajtaját és már bent is voltam. A kabátomat ledobtam a fotelba és ahogy megfordultam ő már ott állt.

- Nos?

- Nem mondom meg. – kuncogtam és el akartam szabadulni tőle. De ha hiszik, ha nem elég gyors ahhoz, hogy elkapjon. Átkarolta a derekamat és együtt topogtunk a kanapéig. Majd ráestük szerintem nem így tervezte, de harsány kacagásba törünk ki mind ketten.

- Most már el kell mondanod.- simogatta meg az arcomat.

- Csak figyeltelek és szeretem, hogy itt vagy velem. – vallottam be őszintén.

- Én is szeretek veled lenni.- válaszolta halkan. Mélyen azokba a csodás kék szemeibe néztem és vártam. De nem tudom mire. Azonban közelebb hajolt hozzám és olyan forró csókot kaptam tőle, mint még soha. Még is valami megzavarta ezeket, az élvezetes perceket. Csengettek. Nagyot sóhajtottunk mind ketten és vártuk, hogy reagáljon a másik.

- Kinyitod?- kérdezte tőlem.

- Te vagy felül.- feleltem komolyan.

- Vicces vagy.- nyomott egy csókot az ajkaimra, majd elment kinyitni az ajtót. Addig is én mozdulatlanul feküdtem. Nem gondolkoztam azon, hogy ki vagy kik jöhettek. Pedig bárki betoppanhat.

- Sziasztok- hallottam Alv hangját.

- Szia! Amy itt van?- ez Casey.

- Persze. Gyertek be.

- Alvaro jó látni újra.- ez pedig Adriana.

Boldogan ültem fel és már meg is pillantottam őket. Kedvesen rám mosolyogtam én pedig odarohantam hozzájuk és megöleltem őket.

- Hogy kerültök ide?- ez volt az első kérdésem hozzájuk. Nem túl értelmes, de lényegre törő.

- Hamarabb elindultunk és úgy gondoltuk, hogy meglátogattunk. – felelte Casey.

- Ez remek ötlet volt. Kértek valamit inni?

- Egy ásványvizet.- felelte a srác.

- Adri?

- Ha van akkor gyümölcslevet. De veled megyek.

Szótlanul sétáltunk ki a konyhába ahol, amikor becsukódott az ajtó végre pár szót beszélhettünk nyugodtan. A hűtőhöz léptem és kivettem a kért dolgokat.

- Mióta van itt?

- 5 napja. Képzeld ma elmentünk kirándulni. Vittük Carment is a programból. Olyan aranyos volt.- lelkendeztem és ekkor támadt egy ötletem.- Menjünk ki a pályához. Ismerjétek meg, hogy végül is miben segítettetek.

- Benne vagyok.

Szerencsére a fiúk is támogatták ezt a tényt és így alig fél óra múlva együtt indultunk el a monzai ügetőhöz. A kocsiban rengeteget dumáltunk főleg, hogy Casey tetette a hülyét és kérdezgette Alvarot, hogy mióta is vagyunk együtt. Persze tud mindent Adriana révén.

- Megérkeztünk- szólaltam meg amikor leparkoltam.

- Erre kíváncsi leszek.- Dörzsölte össze a tenyerét az ausztrál. Kiszállva az autóból valami fura volt, de a barátnőm felnyitotta a szemem, hogy mi is a baj.

- Füst szag van.

- Fenébe!- rohantam be a kapun és mindent premier plánban láthattam. Ég a lovak istállója. A többiek is megérkeztek és teljesen ledöbbentek.- Adriana hívd a tűzoltókat. Én bemegyek.

- Nem mehetsz be!- kapta el a csuklómat Alvaro.

- A széna miatt iszonyatosan gyorsan ég minden. Így inkább megmentek annyi lovat, amennyit bírok. Engedj!-téptem ki a kezemet a szorításából.

- Bemegyek én is.-lépet elő Casey. Adriana lesápadt, de közben még mindig a tűzoltó központtal kommunikált. Bólintottam és mire észbe kaptam Bati is elindult velünk. Bent iszonyatos meleg volt és füst. Levegőt nem bírtam venni, mert az égetet. Gyorsnak kell lennünk. Kihoztam két lovat és irány vissza. Már az orromig se láttam. Iszonyatos. Hatalmas reccsenést hallottam magam felet majd valaki a nevemet ordította és leterített a földre.

- Köszönöm Casey.- hálálkodtam, mert kiderült, hogy az egyik gerenda szakadt le.

- Nem halhatsz meg itt nekem.

- Mennyi van még idebent?

- Azt hiszem négy.- felelte és körbe nézett. Bár semmit se láthatott.

- Gyorsan.

Három lovat tudtunk kihozni, de már vissza nem engedtek mindek. Megérkeztek a tűzoltók. A pillantásom össze vissza járt, de Alvarot se hol se láttam.

- Hol van Alvaro?- ordítottam.

- Nem tudom.- felelték halkan Stoner-ék.

Minden világos lett. Alvaro bent van. Vissza akartam menni újra, de egy erős tűzoltó elkapott és hiába rugdosódtam és próbáltam elszabadulni nem sikerült.

- Bent van a barátom.

- Sajnálom Hölgyem.

Ekkor azonban megjelent Alvaro és még egy loval. Döbbenetében még a tűzoltó is elengedett és odarohantam hozzá. Szegény csak köhögött a füsttől és a földre roskadt. De legalább épp minden porcikája. Végig tapogattam az arcát majd szorosan megöleltem.

- A kedvenc… lovadat csak nem …hagyhatom bent.- köhögte.

- Azt hittem…- fakadtam sírva.

- Mit hittél?- sikerült legyőzni-e a füst által kiváltott köhögő rohamokat.

- Azt, hogy elveszítelek.

- Nem fogsz. – emelte fel a fejemet és megcsókolt.

Nem bírtam volna ki, hogy elveszítsem. Talán…talán szeretem, de ezt még nem tudom hangosan kimondani. Idő kell.