13. fejezet

A sima hétköznapok

Három nap telt el a Portugál Nagydíj óta és akadt egy-két feladatom. Pontosabban egy fotózáson kellett megjelennem. Szerencsémre nem egyedül. Loris, Valentino és Mattia ugyan úgy hivatalos volt. Motorral tettem meg az utat a szomszéd városig. Így legalább úgy érzem magam, mint aki kicsit kikapcsolódik. A parkolóba egy keréken érkeztem meg. Így Mattia rögtön észre vett.

- Tapsoljak is?- lépett oda mellém, amikor levettem a sisakomat.

- Most inkább kihagyom. Hogy vagy?

- Kitűnően. Menjünk, mert nem néznék jó szemmel, ha elkésnénk. –ezzel indultunk el az ajtó felé. Az előtérben ott volt már Simoncelli, Raffael De Rosa, Simone Corsi, Marco Melandri, Andrea Doviziozo, Valentino és Loris. Mindannyian fecsegtek. Még, hogy a férfiak nem tudnak dumálni. Rosszabbak, mint a nők. Köszönni se tudtam a többieknek, amikor egy nálam is alacsonyabb nőszemély berohant és szembe fordult velünk. Az, ahogy végig mustrált már sértő volt lassan.

- Nos kérem, öltözzenek át a versenyszerelésükbe és várjuk bent.

A hangsúly a VERSENYSZERELÉSEN volt. Nagyon utálatos nőszemély. Nagyot fújtattam és elvonultam Vale bácsi mellé lepakolni a cuccaimat.

- Hosszú napunk lesz.

- Milyen jól kitaláltad.- vigyorogtam rá és előszedtem a ruháimat.- Legszívesebben már otthon lennék és készülnék a következő futamra. Jó kis kimerítő edzéssel.

- Sima edzéssel vagy lepedő akrobatikával?- nyögte be. A szavak a torkomon akadtak először, majd éreztem, hogy fülig vörösödök.

- Miért gondol mindenki legelőször arra?

- Nem is arra gondoltam először.- kezdett el mentegetőzni Vale.

- De csak másodjára mondtad.- Kezembe vettem a cuccaimat és elvonultam a mosdóba. Annyira még se vagyok bátor, hogy a fiúk előtt vetkőzzek. Azonban így is én voltam a leggyorsabb. Mattia intett, hogy menjek oda hozzá. Valamit nagyon keresett a táskájában azonban közben dumált.

- Mi van Bautistával?

- Mi lenne? Estorilban találkoztam vele utoljára.- ültem le az egyik szabad székre.- Amúgy mit keresel?

- A fekete felsőmet. Tudod, amit a bőr ruha alá felszoktam venni.- Elsőnek kitudtam húzni az említett ruhadarabot és odalöktem neki.- Köszi. Amúgy fogtok még találkozni?

- Rosszabb vagy, mint egy kihallgató.- fakadtam ki és szó szerint eltrappoltam. Ennél macerásabb melóm sose volt még. Olyannak akartak beállítani amilyen nem is vagyok. Délután négy kor szó szerint menekültünk. A parkolóban várt a csodás Ducatim. Felvettem a hátizsákomat majd a sisakom után nyúltam, amikor megjelent keresztapu.

- Máris indulsz?

- Igen.- válaszoltam miközben a csattal szórakoztam.

- Eljössz velünk kávézni?

- Mi ez a többes szám? Amúgy persze.

- Akkor köves!

- Kérésed számomra parancs.- vigyorogtam, és induláshoz készülődtem. Egy hangulatos kis helyre kerültünk. Négy személyes kis boxok voltak és minden asztalon aranyos kis gyertyák égtek. Rögtön észre vettem Pasinit és Rossit. Sejtettem, hogy rájuk vonatkozik a többes szám. Leültem a társam mellé és kértem egy habos kávét. Most inkább a két tapasztaltabb férfi beszélt és mi Mattiaval jó gyerek módjára hallgattunk. Később olyan dolgokat tudtam meg a barátomról, mit eddig nem is tudtam. A jobb kezében részleges bénulás ment vég be, és míg én az ujjaimat használom a fékezésre neki az egész karjával kell. Fél hét után szántuk rá magunkat az indulásra. A fiúk megvárták, míg én elkészülök. Loris az eget fürkészte rendületlenül.

- Nem kellene egy kicsit várnod?

- Miért?- kérdeztem miközben a kezembe vettem a sisakot.

- Esni fog.

Erre tényleg nagy volt az esély. Nagy fekete felhők tornyosultak az égen és egyszer kétszer villámlott is. Utálom a vihart, de most inkább minél hamarabb haza akartam jutni.

- Kibírom. Sanghajban találkozzunk.- most már útnak eredtem. Alig 10 perccel később el is kezdett esni. Egész olyan érzés volt, mint ha 90 Km/H fölötti sebességgel zuhanyoznék. Hiába minden védőszerelés teljesen átfáztam amikorra haza értem. Lelöktem a táskámat a földre, azonnal ahogy beléptem az ajtón. Gyorsan levetkőztem és irány a meleg zuhany. Nagy valószínűsséggel jól meg fogok fázni, de ennyi baj legyen. A napok csigalassúsággal telnek, hiába próbálom elütni az időt szimpla edzéssel. Túl teng bennem az energia attól függetlenül, hogy már két napja este mindig van egy kis hőemelkedésem. Péntek reggel mentem ki először a lóverseny pályára. A gyerekek nincsenek kint, mert kaptak egy városi cégtől egy kirándulást, és most azon vesznek részt. Tigrisszemmel kisétáltunk az istállóból és észre vettem, hogy egy csomó lelkes amatőr lovagol. Pont olyanok, mint én. Délelőtt folyamán megismertem Amanda Davist. Nálam idősebb lány, aki Amerikából helyezte át a székhelyét ide Olaszországba. Kiderült, hogy zsókéként kereste a kenyerét, de egy baleset után kénytelen volt kiszállni.

- Nem vagy semmi. Amatőrként kitűnsz a többiek közül.- dicsért meg miközben szünetet tartottam.

- Köszönöm. De nem vagyok olyan jó.

- Nem akarsz szerencsét próbálni egy igazi versenypályán?

Az állam valahol a földön köthetett ki. Én és ez a pálya, versenyszinten? Kizárt. Mosolyogva leültem mellé, és mielőtt ittam volna kinyögtem a válaszomat.

- Nem lehet. Motorversenyző vagyok.

Elég sokat gondolkozott azon, hogy mit is mondjon így volt időm nézelődni. Alvaro. Igen ő áll tőlem pár lépésnyire. Mindent eldobtam a kezemből és egyenesen odarohantam hozzá. Sikerült lendületből leterítenem. Mind a ketten harsányan kacagtunk.

- Ezt jól megcsináltad.- simogatta meg az arcomat.

- Tudom.- nyomtam egy puszit az arcára. Amanda sejtette, hogy normális beszélgetést nem igen tudtunk volna véghez vinni. Majd legközelebb. Alvaroval pedig sétálni indultunk. Pontosabban ő, én és Tigrisszem. A pálya legcsendesebb részére mentünk, ami leginkább egy parkhoz hasonlított.

- Akkor ő volt a baj okozója?- simogatta meg Tigrisszem orrát.

- Igen. Itt maradsz velem?

- Igen.- bólogatott és megcsókoltam.

- Köszönöm.

Egy kis időt voltunk még itt majd a házamhoz mentünk. Rengeteget beszélgettünk. Kicsit magára hagytam, hogy lezuhanyozzak, de amikor visszatértem aranyos kép tárult a szemem elé. A kanapém aludt. Nem akartam felébreszteni mivel tudtam, hogy tegnap éjszaka keveset aludt, ma pedig sokat vezetet. Inkább odafeküdtem mellé. Hajnalban iszonyatosan ébredtem. Fáztam, fájt minden porcikám és szédültem. Fő célom volt, hogy eljussak a fürdőig. Alig találtam meg a hőmérőt, de miután meglett a lázamat is megtudtam. 38, 9°.

- Francba.- morogtam, miközben újra feltápászkodtam a földről és bevettem egy szem gyógyszert, majd elfoglaltam azt a helyet ahol az előbb ültem. Kicsit, ha jobb lesz visszamegyek a nappaliba.

- Bejöhetek?- szólalt meg Alvaro az ajtó túl oldalán.

- Igen.

Ahogy bejött azonnal leguggolt elém. A kezét az arcomra szorította.

- Nem nézel ki valami jól.

- Nem is érzem jól magam, de mindjárt jobb lesz.- bizonygattam lelkesen. Vagy is amennyire lelkes lehetek ilyen pocsék állapotban.

- Gyere. Szerintem jobb, ha lefekszel egy kicsit.

Végül igaza lett mivel egész nap aludtam és körülbelül tíz percekre ébredtem fel. Este tíz óra fele voltam már tűrhető állapotban és így kimentem hozzá. Nem zavarta, hogy beteg vagyok. A szavaival élve kemény legény.

- Sajnálom.

- Mit?- kérdezet vissza, amikor a hajamat piszkálta.

- Eljössz ide hozzám, és ápolnod kell.

- Ez bármikor megeshetett volna. Amúgy voltál már Sanghajban?- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Még sose. Keresztaput se kísértem még el. Amúgy semmi probléma se lehet. Szeretem az édes savanyút. 

- Dili vagy.

- Már említetted Jerezben.- nevettem el magam és közelebb bújtam hozzá.